András Gábor

Egy régi május elsején

 

Egy régi május elsején

Együtt vonultunk váll a vállnál

Por, izzadás és tarkaság –

Vígabb volt az operabálnál

 

Bömbölő, harsány jelszavak

Lassan araszoló sorok

Lufit lengetünk szilajon

És nem halljuk: gyomrunk korog

 

Már eltelt a fél délelőtt

A Hősök tere messze még

De tudjuk, ott a nagy vezér

Így nem tör le a messzeség

 

Azután mégis véget ér

Táblát, zászlót mentünk haza

És tudjuk, megtettük megint

Mit elvárt tőlünk a haza

 

E régi május elsején

Nosztalgiázni nincs okunk

Csalás volt, több, mint tévedés

Mit visszasírni nem fogunk

 

De aki most fedezte fel

Hogy tudta akkor is: hamis

Az hazudik most ugyanúgy

Ahogy hazudott akkor is

 

1996. május 1.

 

********

 

Ősz 1959.   Hogy elmúltak a tarka percek, s kedvem elillant – sose volt talán, önkéntelenül kéz a kézben sétáltunk lassan az ősz oldalán   1959. szeptember   ********

Eljött a szeptember megint Lágy szellővel épp meglegyint Az ősz – játékos öregúr Hullott avart halomba túr       ********

 

 

 

 

 

 

 

Az öreg Villon

 

Az évek szállnak, mint a percek

Nincs irgalmazó Jézus Herceg

Csak a kopott tű serceg-serceg

 

Nincsenek régi nagy vagányok

Se cifra léptű cafka lányok

Csak émelygek és hányok-hányok

 

Míves szonettet már ki ír ma

Hisz nincs Laura, nincs Édes Irma

És költő sincs, ki sírva írna

 

Seggem nehéz, ezt érzem én is

Igaz, nem nyakamon, de mégis

Jót tenne tán egy kis aszkézis

 

Ajánlás:

 

Herceg, csodálkozol, hogy máskor oly pompás versem most hevenyészett?

Elaggott, tűrt cselédként én már csak ó rongyaimon heverészek

Fogam kihullott, toll helyett görcsös botom vége firkant a porban

Emlékem örökifjú, s rólam senki sem hiszi, hogy egykor Villon voltam

 

 

********

 

A mély kút titka

 

Víztükrében nappal a Nap,

éjjel csillag-csoda csillog,

míg a mélyben, örök éjben

a pokol sejlik fel itt-ott.

Mi az igaz? ami csillog, ami látok,

vagy az érzés, hogy ott lent csak

sötét van, és titok, átok?

Nincs tudás, csak örök sejtés,

mit nem bogoz álomfejtés.

És ha ugranék, hogy tudjam,

mi az igaz ott a kútban?….

Megpróbálom egy kaviccsal

Belecsobban tompa loccsal

De ott lenn a víztükörben

Csak hullámok ringnak körben.

 

1985.

 

********

 

 

Hajnalban egyedül a Margitszigeten

 

Öreg fák lombja súg elfeledett igéket

Remény csillan a lomb között, felsejlik vágy, ígéret

Apró pontként érzem, hogyan teremt

Fejem fölött az Isten végtelent.

Minden titok: az egész és a részek –

De hisz én találtam ki az egészet!

 

1983.

 

********

 

Újra a Margitszigeten

 

Az ősszel, mikor erre jöttem,

A gesztenyék értek fölöttem.

Egy-egy már lehullott a földre,

De még a tiszta, üde zöldre

És tavasszal, hogy erre járok,

A gesztenyén gyertyás virágok.

Tán nem változott semmi, vélem,

Csak néhány fa meghalt a télen.

 

1984. május 7.

 

********

 

Reggel a Margitszigeten

 

Borongós, hűvös, rossz a reggel,

Eső szemerkél zord hideggel

Már lúdbőrzően simul ingem,

Lassan átázik rajtam minden.

Csak madarak cserregik váltig:

Reggel megint egy bolond járt itt.

 

1984. május 23.

 

********

 

Puha pára lebeg a fű fölött

A nyár vonul, helyére az ősz költözött

Tompa, de nem komor színek –

Kedvem mégsem olyan, mint máskor –

Valami meglegyinthetett

az elmúlásból.

 

1987. szeptember 13.

 

********

 

 

 

Apám szájában elcsúszott protézis

A szeme félig, résre nyitva

Öltözéke szennyes pizsama-felső

és szennyes paplannal félig takarva

Karja pálcikavékony, lábszára megduzzadt

Megfogtam, még meleg volt

Levetkőztettük, becsavartuk egy lepedőbe

Öcsém felhajtott egy felest, hogy elviselje

Nekem minden mindegy volt, és már nem éreztem semmit.

A véres-váladékos holmit batyuba kötöttük

- betettük egy kukába

Apámra rácsuktuk az ajtót

És nem láthattam többé.

Két hét múlva kaptunk egy urnát

Megnéztem, kavicsos fehér törmelék volt benne

A papírjait őrzöm egy bőröndben

Bár nem olvassa soha senki

És már csak ritkán emlegetjük

És a gyerekek lassan elfelejtik

És bennem is holtában él csupán

És már én sem tudom, hogy milyen volt apám.

 

1989. július 29.

 

********

 

Az utolsó nap

 

Csontváz karod, duzzadt kezed megtámasztotta arcod

Hátat fordítva komoran, egyedül vívva harcod

Erőtlenül, kuszán már nem nyújtogatod kezed

Bordád süllyed-emelkedik, és senki sincs veled

Félig nyitott szemed mögött sötét, torz, tarka álom

Már segítségért sem lihegsz, még innen a halálon

Erődnek vége, véres hab sem buggyan már a szádon

Nem kell törölni, túl vagy már a pedantériádon

Lassan kihúny az öntudat, foszlányokban sem éled

De ver a szív, fúj a tüdő és tovább tart az élet

Végképp bezárult börtönöd, nincsen kiútja semmi

Csak akkor szabadulsz, mikor már nem tudsz merre menni

Hát így telt utolsó napod

Az éjszakát ajándékként még megkapod

Azután néhány óra, lassul a tüdő

a szív még ver, de már ki-kihagy az ütő

A lázas légzés már csak tompa sóhaj, egyre halkabb

Lehet, hogy mások nálad szebben haltak?

Minden mindegy, hisz úgyis egy a vége

Néhány év múlva megszépül emléke

S míg lankadón a feledéssel küzdünk

Jól tudjuk, milyen csúf játékot űztünk.

1986. március 9.

********

Nincs tovább   Álmomban újra megjelent apám vér szivárgott a szája szélén foltot hagyva a csíkos pizsamán   Hörögve, nyögve megpróbált még élni én nem tudom, mire gondolhatott de megtanultam félni   1989. június 3.   ********   Apám hogy haldokolva nézett Megrendített és megigézett A halál ült az ágya szélén S ő riadtan kérdezte: mért én? Mi kábítottuk: ugyan mért te! Ő sóhajtott mindent megértve Elrendezte komótos-szépen Mi hogy legyen a temetésem Majd nyögött egyre csendesebben Tán csinálhatta volna szebben Azután feküdt torzón – holtan Láttam, és kicsit magam voltam   ********

Láttam apámat haldokolni Teste agyonnyűtt ócska holmi Őrlődve vívta szörnyű harcát A nemlét torzította arcát Megrendülve mellette álltam Mi lesz, mikor jön, erre vártam Lelkét nem láttam fellebegni Nem tudtam szólni, sem hebegni És iszonyodva azt figyeltem Hogyan foszlik az ész, a jellem Minek már húzni, mondd, mi végre Miért kell várni még a végre   Aztán csend lett, megszűnt a hörgés Nincs pulzus, nincs szívhang, süvöltés Már senki sincs, aki segítsen S én rádöbbentem: nincsen isten.   1987. május 31.   ********

 

Harminckét éve már

hogy tüdőd nem zihál,

S a lázas fújtató

csupasz mellkasod

nem süllyed-emelkedik

görcsös ütemben

utolsót feszítve

egykori voltod roncsát

fenntartani még-még

- minek?! A gép

dohog, de kormányosa

már elhagyta rég.

Csukott szemed mögött

mit láttál? Rémes álmot,

vagy már azt sem –

örök magányba burkolt

a morfin tette tompa kábulat

Csak a fájdalom,

mi áttörni képes

egy érzés már csupán

nem gondolat.

Elköszöntem Tőled reggel

mit se sejtve

és mindent tudva,

megcsókoltalak,

S mikor megjöttem

néhány óra múlva

lepedőbe burkolva feküdtél

az ágyon

Az ablakok becsukva

két gyertya világolt

a félhomályon

Aztán jöttek Érted,

koporsóba tettek –

én nem láthattalak.

Ahogy emelték

tompa puffanással

érted a koporsófalat.

Akkor értettem meg,

hogy nem vagy többé,

Vége a szenvedésnek,

és minden lezárult.

Ami utána jött – a temető,

ének, beszédek, mormogó imák,

Rögök dobogtak lenn

a sírgödörben,

s maga útján

ment tovább a világ.

De esküszöm, hogy volt egy

perc, mikor

minden megállt,

így tisztelegve Néked,

Főt hajtva a negyvenegy év előtt,

Hiszen Számodra ennyit mért

az élet.

 

Azóta kínoz föl-fölizzó kétség,

Hogy mit követtem-mulasztottam el,

Mi volt az eredet, a bűn, a vétség,

S helyettem miért Anyám vezekel.

 

1985. szeptember

 

********