RENDSZERVÁLTÁS
Az
elmúlt rendszernek szükségszerűen meg kellett buknia, mert az alapjául szolgáló
ideológia tévesen a társadalmi tudat olyan magas szintjével számolt, amelynek
létrejötte elvileg kizárt. Ez a téves feltételezés okozta, hogy a vezetők
elégségesnek vélték motivációként az öntudatot, és félresöpörték az eddigi
társadalmi rendszerek legfőbb hajtóerejét, az érdekeltséget, és miután a
társadalom túlnyomó részénél kénytelenek voltak észlelni az öntudat elmaradását
az elvárt szinttől, erőszakos eszközökkel pótolták azt, így terelgetve a népet
a szebb jövő felé, mint hülye gyerekét a buzgó atya. Miután végre (40 év után)
elérkezett a csillagok ideális állása (a világgazdasági és külpolitikai helyzet
megfelelő alakulása), a rendszerváltás elkerülhetetlen volt, és az is, hogy
ezután kapitalizmus következik, és lett, amilyen lett. A kérdés most már csak
az, hogy lehetett volna másmilyen is, vagy az sem véletlen, hogy ilyenre sikeredett.
A válaszom az, hogy nem véletlen, és nem valamilyen sorscsapás következménye
(pl. hogy a haragvó Úristen másik bokrétát választott a Föld nevű kalapjára), hanem
adódott az előzményekből, amelyekből csak néhányat próbálok kiemelni:
1.
Az elmúlt rendszer legnagyobb bűne, hogy kb. 2 nemzedék tekintetében sikerült a
társadalmi tudatot a béka feneke alá zülleszteni, amennyiben
-
a személyes érdekeltség kiiktatásával megszüntette azt a természetes emberi hozzáállást,
hogy ha teljesítek valamit, akkor ellenértéket kapok, ha többet teljesítek,
többet kapok, kisebb teljesítményért meg kevesebbet
-
az alsótól a felsőig terjedő vezetők kiválasztásánál következetesen érvényesülő
kontraszelekció tovább gyengítette azt a hitet, hogy a valós teljesítmény
följebb visz – a fölfelé törekvés eredményességéhez egészen más tényezőkre volt
szükség
-
a felelősség mint elvárás a nullához közelített
-
a külföld hermetikus kizárása – ha lassan oldódott is – társadalmi méretekben
lehetetlenné tette alternatív elképzelések elterjedését
-
a mindenható, de valójában megfoghatatlan „társadalmi tulajdon” nullára
szorította le a közösből lopás erkölcsi gátját
-
az atyáskodó állam rögzítette azt a hitet és elvárást, hogy nagyobb
problémáinkat nem magunknak kell megoldanunk, az oktatás, egészségügy,
közellátás, államigazgatás stb. az állampolgároktól függetlenül, általuk
befolyásolhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül működik
-
stb. – hirtelenében ennyi jutott eszembe.
2.
A rendszerváltáskor a 20. század végi fejlett nyugati országok által képviselt
szociális, termelékenységi és morális szintre tekintettel a volt szocialista
országoknak, noha előzőleg mindegyikben kapitalista rendszer volt, egyesek mai
napig élő nosztalgiája ellenére nem volt mihez visszatérnie, részint azért,
mert közben eltelt 40 év, részint azért, mert az ezen országokban 40 évvel
előbb fennállt viszonyok (az egyetlen Csehszlovákiát kivéve) már akkor is
messze elmaradtak a fejlett nyugati színvonaltól, és ez alól a Horthy korszak
magyar valósága sem volt kivétel.
3.
Az előbbiekből következett, hogy a rendszerváltáskor hiányzott az új viszonyokat
ismerő, megfelelő szakmai tudással rendelkező, és a társadalom többsége által
elfogadtatható politikai elit (ezek együttes követelmények lettek volna). Az is
természetes, hogy az így kialakult hatalmi űrt nem a potenciálisan
legalkalmasabbak töltötték ki, hanem a legélesebb könyökűek és
leggátlástalanabbak, köztük a külföldről visszarohant önjelölt haza bölcsei, a
közelmúltjukat leköpő, azt le- és eltagadó volt pártapparatcsikok és káderek
hada, és – ennyi idő távlatából már megkockáztatom kijelenteni – azok a kis- és
nagyobb stílű bűnözők, akik felismerték, hogy most lehet a zavarosban halászni,
és hogy a politikusság távlatilag nagy üzlet.
Az eredményt a fentiek garantálták. A kérdés most már az, hogy hogyan lehet ebből tovább lépni.