Kacsamese

 

Csak a tudatos emberi értelem

sajátja a halálfélelem,

míg az egyszerű állatokban

nincs más, csak életösztön –

gondolta a gazdaasszony, no meg:

ideje ebédet főznöm.

Azzal kiment az udvarra,

megfogott egy kacsát,

s mikor éppen

készült kitekerni a nyakát,

a kacsa ezt hápogta halkan a kezében:

„Noch ein bisschen Leben!”

Az asszonyt ez nem zavarta,

kitekerte a kacsa nyakát,

és hogy a nehezén túl volt, mindjárt

könnyebben érezte magát.

Felbontotta, kibelezte,

előkészítette, betette a sütőbe szépen,

időnként megkavarta,

de a kacsa – bár több darabra vágva –

nem adta fel, s ezt úgy jelezte,

hogy miközben sült a lében,

maradéka némán suttogta:

„Bitte, noch ein bisschen Leben!”

Aztán vasárnap délben

időnként csámcsogva egyet, a család

megette ebédre

a kisült kacsát,

mely (nem aki!), gondolhatnánk

megnyugodott végre –

ám nem így történt:

mikor utolsó maradéka

alul távozott,

nem a megszokott

színárnyalatban (ezzel

némileg megszegve a törvényt),

hanem tiszta ében

feketében,

utoljára sóhajtotta immár elhalón:

„Noch ein bisschen Leben!”

 

Mi a tanulság e rövid mesében?

Szerintem semmi,

legfeljebb annyi,

hogy nemcsak emberként nehéz,

az állatoknak sem könnyű meghalni.

 

    2008. december 14.

 

Idill a tavaszi réten

 

Nesztelen

lesem a

meztelen

csigák

esztelen

nászát,

s látom,

amint a

meztelen

hím

egyik nejéről

fesztelen

a másikra

mász’ át.

 

    2008. december 28.

Van, akinek itt a Földön

(egy ismerős-ismeretlen hajléktalannak)

Van, akinek itt a Földön

több jutott örökbe, kölcsön,

mint neked, kit vert az élet,

amid volt is, semmivé lett,

de ha felnézel az égre,

rád is annyi csillag néz le,

mint akinek cifra háza,

pénze van, s a rongyot rázza.

A különbség is csak annyi –

nem olyan sok, meg kell hagyni -,

hogy ha felhők futnak széjjel,

s hideg, esős, zord az éjjel,

ő messzebbre húzza székét,

úgy nézi a szép nagy tévét,

míg te magadra teríted

azt a rongyos nagykabátot,

amit adott a barátod

és az Úr, ki megsegített.

2009. március 10.

A szép emlékek is fájnak

Tudunk örülni még a tarka tájnak,

és nézni, ahogy nyílnak a virágok,

de a szép emlékek is fájnak,

mert felidéznek egy olyan világot,

mikor nyomott a mindennapok gondja,

és nem tudtuk, hogy mit hoz majd a holnap

bár azt tudtuk, hogy hazug, aki mondja,

és reményeink is csak szűken voltak,

de az erő még duzzasztotta testünk,

és öregedni csak másokat láttunk,

és az se fájt, ha néha nagyot estünk,

és vígan mozgott térdünk és a vállunk,

és előttünk volt sok bizonytalanság,

rejtély, mit az idő biztosra oldott,

bánat, öröm és megannyi bolondság,

és mennyi apró szépség volt ott….

aztán a jövőnk lassan múltra váltott,

az emlékek is feledésbe mennek,

s hiába siratjuk az ifjúságot,

jól tudjuk, így kell lenni ennek.

2009. augusztus 19.

 

 

 

 

Oldal: Versek 5
András Gábor - © 2008 - 2024 - andrasgabor.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat