András Gábor

Ember, ki ide belépsz, ne hagyj fel minden reménységgel - hátha találsz valamit, ami felkelti érdeklődésedet, kiváltja tetszésedet vagy nemtetszésedet, netán véleménynyilvánításra késztet

<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Monotype Corsiva"; panose-1:3 1 1 1 1 2 1 1 1 1; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:script; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:647 0 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p.MsoFooter, li.MsoFooter, div.MsoFooter {margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; tab-stops:center 8.0cm right 16.0cm; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Az oldal tartalmát a szerzői jog védi. A szerkesztés folyamatos .(egyelőre csak ide ömlesztettem)

FILOZÓFIAI FÜZETKE


 

 

 

Hit és tudás

 

 

(Isten van és nincs)

 

 

A hit és a tudás az emberi szellem dialektikus ellentétpárja: egymást fogalmilag kizárják, az emberi szellem teljességének mégis egyaránt elengedhetetlen részei.

 

A hívő azt mondja: Hiszem, mert abszurd, vagyis a tudás érveivel nem magyarázható; és hiszem, mert logikus, vagyis az ember által felismerhető logikai rendet tartalmaz az, amit nem ember alkotott.

 

A hitetlen azt mondja: Nem hiszem, mert abszurd, vagyis a tudás érveivel nem magyarázható; és nem hiszem, mert logikus, vagyis a tudás érveivel következtethető.

 

Hiszem azt, ami értelmemet meghaladja, amit nem tudok „megmagyarázni”, de aminek létezését nem tagadhatom: nem tudom, de tudomásul kell vennem.

 

A hit abszolút, tehát megkérdőjelezhetetlen és végleges. Észérvekkel alátámasztani nemcsak nem sikerülhet – bár az erre irányuló kísérlet folyamatos -, de fogalmilag kizárt, hiszen

-  ha „sikerülne”, ez a hitet tudássá változtatná, és ezzel éppen alapvető jegyétől, abszolút voltától fosztaná meg, másrészt

-  a bizonyításnak elkerülhetetlen kiindulása a kétely (mert ennek hiányában mi szükség lenne bizonyításra?), és így már önmagában a bizonyítás igényének felvetése kizárja tárgyának abszolút voltát.

 

Az igazi hit nem foglalható rendszerbe, nem fogalmazható meg tételekként, sőt, egyáltalán nem fogalmazható meg logikus rendszerben.

 

A tudás relatív és szubjektív, tehát számára nincs abszolút és objektív igazság. Az ismeretek gyarapodásának alapja a kétkedés, de ez jelenti egyszersmind minden adott ismeret túlhaladásának feltétlen biztosítékát is.

A tudás fejlődése: kérdések felmerülése és megválaszolása. Minden válasz újabb kérdéseket vet fel, és minden kérdés új választ igényel. A kérdés megfogalmazódása önmagában hordja annak biztosítékát, hogy van rá válasz, és annak bizonyosságát, hogy a válasz hamis, amennyiben nem teljes és nem végleges.

 

A hit és a tudás kölcsönhatása: A hit bizonyítékokat igényel és ezáltal tudássá válni törekszik, míg a tudás minden új ismeretet abszolútként kezel és ezzel hitté merevít: a hívő tudni akarja, hogy van Isten, a tudós hisz a tudomány igazságaiban.

 

A hívő abszolút és megkérdőjelezhetetlen igazságokban hisz, és ugyanakkor megpróbálja ezeket folyamatosan észérvekkel, tehát a tudás által szállított (és ezért relatív és szubjektív) bizonyítékokkal alátámasztani. A legjobb példát a hagyományos istenbizonyítékok sora adja erre, amelyek tökéletesen alkalmasak Isten létének igazolására, de tökéletesen alkalmasak ennek a cáfolatára is. Vegyük a legismertebbet és legegyszerűbbet, az okságot: Mindennek van oka, az okoknak is van oka, az okok okainak is van oka és így tovább - de mivel ez nem mehet a végtelenig, kell lennie egy eredendő legelső oknak (alkotónak), és ez az Isten. Ez így logikus, de mi van, ha azt mondom, hogy nem kell lennie eredendő, vagyis olyan oknak, amely nem okozat is egyúttal, mert a világ – ha ez az emberi szellem számára felfoghatatlan is – okok és okozatok térben és időben végtelen láncolata. Ennek modern változata az ősrobbanás elmélete, amely szerint a valaha egyetlen pontba összesűrűsödött világegyetem valamilyen (a teremtésként értelmezhető isteni közbeavatkozással egyenértékű) okból egyszer csak tágulni kezdett és a végtelenségig tágul. Ezzel viszont ugyancsak szembeállítható, ha azt mondom, hogy az „ősrobbanás” nem valaminek a kezdete, hanem egy végtelen – mintegy lüktetésként felfogható - folyamat része, amelynek keretében a táguló világegyetem egy bizonyos határértéket elérve ismét sűrűsödni kezd, majd – a kritikus pontot elérve – megint tágulás következik és így tovább - és mi van akkor, ha a világegyetem olyan önmagukban is végtelen egységek egésze, amelyek egy része tágulási, más része sűrűsödési stádiumban van.

Ugyanakkor van Isten létének egyetlen cáfolhatatlan és minden ember számára megfogható bizonyítéka: az adott ember saját maga. Cselekedeteink, gondolataink, a velünk végbemenő történések általában következnek (és magyarázhatók) eredetünkből, körülményeinkből, de minden ember életében vannak olyan tettek, gondolatok, szellemi és/vagy fizikai teljesítmények, amelyek semmilyen összetevőknek nem eredői. Nem mondhatjuk hát, hogy Isten irányítja minden lépésünket, de nem tagadhatjuk, hogy olykor megérint. Nem tudhatjuk, hogy mikor és miként, aminthogy könnyen lehet, észre sem vesszük (azon nyomban nagy bizonyossággal nem vesszük észre), mégis ez lehet a hit egyetlen bizonyosságot adó forrása, amit csak erősíthetnek (de önmagukban nem pótolhatnak) mások hasonló élményei.

 

A végtelen a képességek végtelenségét is jelenti, így tartalmaznia kell saját korlátozásának képességét is, a végtelen azonban nem korlátozható, mert mennyiségileg és minőségileg egyaránt korlátlan, és mivel a végtelen egyetlen mennyiséggel vagy minőséggel sem azonosítható, úgy is mondhatjuk, hogy a végtelennek nincs minősége (mennyisége). Az alapvető ellentmondás: A végtelen nem létezhet – a végtelen létezik.

A hívők szerint van Isten, az ateisták szerint nincs Isten, vitájukban tehát Isten léte eldöntendő kérdésként jelentkezik: vagy – vagy. Én viszont azt mondom: a kérdés nem eldöntendő (és nem azért, mert megválaszolhatatlan), hanem a helyes válasz: Isten van és nincs - egyszerre, vagyis mindegyiküknek igaza van, és egyiküknek sincs igaza. A világegyetem alapját tevő – összeegyeztethetetlen és egyszersmind elválaszthatatlan – ellentétpár a van és nincs. Az ellentét feloldására kizárólag a hit képes.

 

A hit minden ellentmondásban felfedezi az egységet, a tudás minden egységben felfedezi az ellentmondást. A kettő ellentmondásos egysége az ember maga.

 

A hit egyetemes – a tudás egyedi. A hitet meg kell (lehet) élni, a tudást meg kell (lehet) szerezni – és mindkettőért meg kell szenvedni….

 

 

 

Hit – érzelem - zene

 

A zene önmagában nem képes konkrét tartalmat kifejezni, megjeleníteni, és ezért az értéke (szépsége) kizárólag a formában nyilvánul meg. A zene ugyanakkor képes a két alapvető érzelem – az öröm és a bánat – kiváltására a hallgatóból. Pontosan e kettőssége miatt alkalmas a zene arra, hogy a hallgatóját hitélményben részesítse. Két példa erre – bárki kipróbálhatja: Bach Air című műve és Ave Máriája (utóbbi a szöveg tartalmának ismerete nélkül is).

 

 

 

A vallás az ember antropomorfizált istenképe

 

 

Az ember találkozik Istennel, és nem érti (nem is értheti, mert véges emberi értelemmel felfoghatatlan), de ebbe nem akaródzik belenyugodnia, mivel természetes emberi tulajdonság a mindent tudni akarás és ennek egyik (látszólagos) feloldási módja az általa felállított (felfedezni vélt) szabályokba gyömöszölése mindennek, ami a látókörébe kerül. Ahhoz, hogy (persze nem igazán, de legalább a maga számára hihetően) felfoghatóvá tegye a felfoghatatlant, be kell helyeznie a maga bármennyire is táguló, de mégiscsak mindig behatárolt világába azt, ami e világot nyilván meghaladja. Minthogy az ember nyilván maga is érzi, hogy Isten több mint ő, a saját világába betagozva nem tehet mást, mint hogy e világ legfejlettebb (a fogalmi gondolkodásra és elvonatkoztatott általánosításra egyedül képes) lényéhez, tehát saját magához hasonítja. A vallás olyan szabályrendszer, amelynek a középpontjában az Isten(ek) áll(nak), és amelynek egyik területe az Isten(ek) és az ember kapcsolatának szabályozása (szertatások rendje), másik része az emberi élet és kapcsolatok egyes elemeinek szabályozása, és mindezek szervezeti kereteként egyrészt az „égi” rendszer rögzítése (angyalok, szentek, menny és pokol – általában az Isten „udvartartása” az adott vallás keletkezési időpontjában fennálló evilági felépítést és hierarchikus rendet tükrözve), másrészt az Isten és a köznapi ember között közvetíteni hivatott „földi” rendszer rögzítése (egyház). Ebben a világképben Isten ugyan nem ember, de a „végtelen” jelzővel megtoldott emberi tulajdonságok (jóság, bölcsesség stb.) hordozója, és a képzelet még a testi mivoltának tagadásába sem törődik bele szívesen. Ezt jelzik képben és szóban a különböző istenábrázolások – képben pl. a felhők közül letekintő szem, vagy a Leonardo da Vinci önarcképéhez hasonlatos enyhén kopaszodó, ráncos, komoly, de jóságos öregember feje vállig omló hullámos fürtökkel, vagy szóban az olyan kifejezések, mint pl. Isten a tenyerén hord, keze mindenhova elér (de szerencsére nem ver bottal….), szeme mindent lát stb. Ezt az elképzelést erősítik a Biblia szavai is: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, tekintve, hogy az ember a teremtés óta küllemében nemigen változott.

 

A vallással/istenhittel az ember megkettőzi a világot, hogy magát véges egyediségében a végtelen várományosának tételezze.

 

Nem a hit anakronisztikus, hanem a vallás, az egyház, amelynek fogalmi jegye a merev, megváltoztathatatlan szabályokkal rögzített változatlanság, míg a hit megfogalmazhatatlan és örök.

A vallásos és hívő ember kettős istenélménye: Egyrészt aktívan munkál a tudatában a vallás előbbiek szerinti istenképe, másrészt megéli a felfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapcsolatot/viszonyt Istennel.

 

 

 

Az istenek sorsa

 

 

Az istenek az adott történelmi korral együtt ténykednek és múlnak el, azután jön a fennállása tartamára ismét örökkévalónak kikiáltott új. Elhiszem, hogy az ókori görögök idején valóban az Olümposzon élt Zeusz és udvartartása, bár elképzelésem sincs, hogy aztán hová lettek - ha csak Isten esetében nem működik valamiféle reinkarnáció, vagyis a változatlan Lényeg időnkénti formaváltása.

 

 

 

Hittan

 

 

A hitet nem lehet tanítani, tanulással elsajátítani. Istenhez mindenkinek magának kell eljutnia a maga útján – vagy nem eljutnia, és ennek a jogosultságát sem lehet elvitatni.

 

A hittan mint oktatási tárgy azon általános gyakorlata, mely az adott vallás történetének és szabályrendszerének megismertetését és elsajátíttatását jelenti, totális tévút, amely a valódi és megfogalmazhatatlan hit helyett mechanikus eszmekövetésé silányított mását adja, és az alanyoknak nemhogy megnyitja, hanem éppen becsukja és lezárja szemét és az elméjét az előtt, hogy eljussanak az igazi hitélmény útján Istenhez azzal, hogy bennük a hit illúzióját kelte, holott hitük csupán a tanokra irányul.

 

 

 

Az általánosítás változása

 

 

Az emberi gondolkodást az elvonatkoztatás és általánosítás képessége, és ennek eredményeként a fogalmi gondolkodás, valamint a személyes tapasztalaton alapuló általánosítás közlésére alkalmas, és ezzel az egyéni tapasztalatot a kollektív – a csoport minden tagjának személyes tapasztalatát nem igénylő – általánosításhoz szükséges szintű kommunikációs eszköz (az emberi beszéd) különbözteti meg az állati szellemi tevékenységétől. A fogalmi gondolkodás kezdetén minden bizonnyal kizárólag a gyakorlati tapasztalatokból levont általánosító megállapításokkal operált (materialista szemlélet). A fogalmi gondolkodás egyik, vélhetően a létrejöttével közel egyidejű elágazásaként a tapasztalati körébe kerülő tárgyaknak, jelenségeknek, eseményeknek, vagy ezek kiemelt részének reálisan nem létező, de legalábbis a közvetlen tapasztalatai által nem igazolt tulajdonságokat, összefüggéseket tételez, és ennek segítségével magyarázattal szolgál a közvetlen tapasztalattal megélt események, jelenségek stb. közvetlen tapasztalat alapján megválaszolhatatlan kérdéseire, és ennek megnyilvánulása a természetfeletti gondolatkör megjelenése (idealista szemlélet). Az is feltételezhető, hogy ezt legfeljebb rövid késedelemmel követi a természetfelettit tagadó, mindenre ésszerű, vagyis tapasztalaton alapuló magyarázatot adni kívánó gondolkodás (materialista szemlélet). A két szemlélet ettől fogva párhuzamosan (folyamatosan változó arányokban) létezik.

 

********

A legújabb korban az általánosítás újabb – nem éppen örvendetes – változása figyelhető meg: a „felülről diktált”, többnyire hamis vagy megalapozatlan általánosító megállapítások tömeges kritikátlan (sőt, az utána gondolás igényével nemcsak kényelemből nem élő, hanem azt mereven elutasító) elfogadása a velük járó gyakorlati következményekkel együtt. Tömegek veszik tudomásul, illetve igénylik, hogy helyettük mások (önjelölt vagy a társadalmi/történelmi események által felszínre dobott vezéregyéniségek – ideológusok, politikusok, vallási vezetők stb.) gondolkodjanak, és

szellemi igényüket bőségesen kielégíti a kapott sablonos, leegyszerűsítő – ha ugyan nem akár szándékoltan hamis – világkép.

 

********

Az emberi haladás egyik alapköve az általánosító megállapítások („törvényszerűségek”) folyamatos vizsgáztatása, és ennek eredményeként finomítása, vagy akár totális megkérdőjelezése. A haladás annál gyorsabb, hogy a társadalom minél nagyobb hányada él ezzel a születési adottságok révén szinte mindenki számára nyitva álló lehetőséggel, az eltérő nézeteket nyíltan és nem ellenségesen megvitatva.

 

 

 

 

A végtelen ellentmondása

 

 

A végtelen a képességek végtelenségét is jelenti, így tartalmaznia kell saját korlátozásának képességét is, a végtelen azonban nem korlátozható, mert mennyiségileg és minőségileg egyaránt korlátlan, és mivel a végtelen egyetlen mennyiséggel vagy minőséggel sem azonosítható, úgy is mondhatjuk, hogy a végtelennek nincs minősége (mennyisége). Az alapvető ellentmondás: A végtelen nem létezhet – a végtelen létezik.

 

 

 

A végtelennek nincs vége

 

 

Adott pontból egyenes vonalban bármilyen irányban elindulva az útnak nincs vége: akárhol állunk meg, az legfeljebb a szubjektum számára végállomás. Ezt a mondhatni „kifelé” végtelent az ember nem képes felfogni, de képes elfogadni. Még abszurdabb, de logikus, hogy a végtelennek „befelé” sincs vége, vagyis az anyag nem tovább nem osztható (a tudományos megismerés eredményeképpen egyre apróbb) részecskékből áll, hanem e részecskék mindegyike emberi lépték szerint még apróbb részecskék együttese, amelyek szintén még apróbb részecskék együttesei és így tovább „befelé” is a végtelenségig, míg „kifelé” a végtelenség azt jelenti, hogy nincsen az anyagnak olyan legnagyobb sajátos egységbe szerveződött eleme, amely ne képezné még nagyobb egység részét.

 

 

 

A végtelen és az emberi tudat

 

 

Az emberi tudat képes a végtelent felismerni, de nem képes azt felfogni, megérteni, ezért a végtelennel való találkozását kudarcként éli meg, amelyből kétféle kiút kínálkozik: A látszólag egyszerűbb a végtelen elfogadása lenne, de mivel ez a gondolkodás objektív behatároltságának elismerésével és ezzel a kudarc megmásíthatatlanságának a tudomásul vételével járna, az ember inkább a másik - szerintem téves - utat választja, vagyis a végtelen tagadását. Hogy ezt a maga számára megnyugtatóan meggyőzővé tegye, az ember bonyolult elméletek sorát alkotja meg, amelyek közös vonása, hogy valamilyen kiindulást (kezdetet), illetve befejezést (véget) feltételeznek (valószínűsítenek), és hangsúlyozottan ki nem mondva, de valamiképpen mégis sejtetve az embert és közvetlen világát állítják középpontba, kerülve azt a logikusan ugyan inkább állítható, mintsem kizárható feltételezést, hogy az ember és közvetlen világa netán a világegyetem perifériáján helyezkedik el. Jellegzetesen ilyen világképet jelentenek a vallások, amelyek egyrészt kitolják a problémát, amikor a végtelent külső tényezőben (teremtő, isten) személyesítik meg, másrészt - ha nem is a földi lét keretében - az egyes embert is becsempészik a végtelen körébe (túlvilág, reinkarnáció), harmadrészt a végtelenként tételezett valami végtelen voltát megcsonkítják (szavakban végtelennek állítva, tartalmában végessé téve), amikor (általában pozitív) konkrét és változatlan tulajdonságokkal ruházzák fel, más (általában negatív) tulajdonságokat kizárva, beleesve abba a kibékíthetetlen ellentmondást tartalmazó csapdába, hogy a végtelen képességnek önmaga korlátozását és ezzel végessé tételét is magába kell foglalnia.

 

 

 

A világ közepe

 

 

A „van és nincs” ellentmondására jó példa a világegyetem középpontja: ilyen nyilván nincs, de ugyanakkor lehet bármely (végtelen számú) adott pont is. A geocentrikus, majd a heliocentrikus világkép egyrészt abszurd, másrészt jogos is. Az ember a közvetlen és távolabbi környezetét, de akár a világegyetemet mindig saját helyéről szemléli, vagyis a szemlélet tőle indul ki, ő van a középpontban, lévén, hogy nem tud kilépni magából, és extrém esetektől eltekintve kívülről szemlélni magát. A technikai fejlődés mára megadta a lehetőséget, hogy adott tények tekintetében más szemével lássuk a világot, de a "más szem" viszonylagos közelsége miatt ez alapvetően nem változtat az énközpontú szemléleten, ami nem a nagyképűség jele, hanem teljesen természetes, hogy az ember érzékelésétől, ismereteitől, nyitottságától függően akár a végtelenig terjedő sugarú gömb középpontjában képzeli magát, éspedig ugyanannyira reálisan, mint amennyire irreálisan.

<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Minden szubjektum önmaga mint középpont köré rendezve szemléli a világot – előbb úgy, mintha a látóhatárig terjedő félgömb közepén helyezkedne el, majd a félgömb fokozatosan gömbbé alakul, a közép pontból egyre kiterjedtebb térré változik és a kör sugara egyre nagyobb lesz, egyrészt az érzékelhető külvilág határainak az eszközhasználat fejlődésével járó kiterjedése révén, másrészt annak köszönhetően, hogy a gondolkodás segítségével a külvilág határai túllépnek az érzékelhetőség mértékén. Végül az ember eljut a végtelen elvi feltételezéséig, de a végtelen felfogására képtelen lévén tudat alatt, vagyis mindennapi, megfontolások nélküli, mintegy magától értetődő világszemléletében megmarad az énközpontúság.


 

 

 

A szubjektív „végtelen”

A relatív véges

 

 

Az ember nemcsak a végtelent nem képes felfogni, de bizonyos értékhatárok fölött a véges egymástól óriási távolságra lévő elemeit sem képes megkülönböztetni (ez persze nem a tudományos gondolkodásra, elméleti megközelítésre vonatkozik, hanem a köznapi gondolkodásra).

Példa: Gond nélkül helyén tudjuk kezelni, hogy mi volt tegnap, tavaly, vagy (életkortól függően) 10-20-50 éve, és - mivel saját életünk léptékével mérhető - hogy mi volt 100-200 éve, meg még, bár egyre bizonytalanabbul, hogy mi volt 1000 éve. Hogy mi volt 2000 éve (vagyis közmegállapodás szerint "időszámításunk kezdetén"), meg az azt megelőző néhány 100 évben (bár annak különbségét, hogy valami i.u. 500-ban vagy 700-ban történt, már nem vesszük olyan komolyan), arról még képesek vagyunk fogalmat alkotni. Aztán jönnek egyre nagyobb ugrások (3000-5000-10000-20000-100000 év, majd 1 millió, 100 millió, 3 milliárd stb.), és ezek olyan képzelőerővel átfoghatatlan időtartamok, amelyek különbségét az ember már nem érzékeli, vagyis - bár tanulmányaiból tudja, hogy 1 millió = 1000 x 1000, 1 milliárd = 1 millió x 1000, de ez számára semmit sem jelent, tehát bizonyos nagyságrenden túl minden összemosódik a nagyon (elképzelhetetlenül) sok kategóriájában. A határ valószínűleg egyénenként változó, és a reális érzékelés eltűnése folyamatos.

 

 

A végtelen (egyik) kérdése

 

A végtelen minden elképzelhető és elképzelhetetlen végtelen számban létező realitását, vagy csak lehetőségét jelenti-e? A „józan ész” egyértelműen az utóbbit feltételezi - de mit tud kezdeni a "józan ész" magával a végtelennel?

 

 

Aminek eleje van, annak vége is,

 

de a véges minden esetben önkényes és szubjektív, vagyis attól függ, hogy a szemlélő hol szabja meg az adott valami határait, amelyekhez képest bekövetkező változást azután a véges végének tekinti. Önmaga végességének egyedül az ember van tudatában, de ezt igyekszik nem tudomásul venni, és ez is oka és része a vallásos hitvilág kialakulásának. Mivel a hitet az azt megerősítő személyes tapasztalat hiányában hamar kikezdi a kétkedés, a halálfélelem az ember természetes sajátja, és nem összekeverendő az emberben és az állatvilágban egyaránt munkálkodó életösztönnel.

A tér és az idő a véges kategóriái, a hol és mikor a véges kérdései.

 

 

 

Szükségszerű és véletlen

 

 

 

Egy tény a megvalósulása időpontjában önmagában szemlélve (ami téves) szükségszerű, a megvalósulása előtti fázisban adott – önmagukban szükségszerű – tényezők esetleges találkozásaként véletlen; ugyanezen tényezők korábbi megvalósulása időpontjában tekintve ismét szükségszerű, az ugyanezen tényezők megvalósulása előtti fázisban azokat majdan létrehozó – önmagukban szükségszerű – tényezők találkozásának esetlegessége folytán véletlen, és így tovább a végtelenségig. Mivel azonban az adott tény létrejöttében közreható tényezők száma végtelen*, önmagában tekintve minden tény véletlen is, szükségszerű is.

 

*  Az adott tény létrejöttében közreható tényezők számának végesre korlátozása szubjektív (és így pontatlan), mivel a látványos (az adott időpontban felismert) tényezőket összességnek tekintve emeli ki (a korlátozást mind időben, mind a hatás mértéke vonatkozásában alkalmazva).

 

 

Eleve elrendeltség – eleve meghatározottság

 

Az eleve elrendeltség gondolata a fizikai világtól független, a fizikai világot és benne az ember sorsának alakulását kezdetében (teremtés) és mindennapjaiban egyaránt meghatározó, döntéseinek indokait tetszése szerint felfedő vagy homályban tartó, döntéseiben az általa alkotott világ tényezői által befolyásolhatatlan külső erőt feltételez, az ezen erő által létrehozott világnak kezdetet és így szükségszerűen véget tulajdonítva. Ellentmondást jelent az eleve elrendeltségben hívők folyamatos törekvése az általuk mindenhatónak elismert külső erő döntéseinek befolyásolására olyan módokon (imádság, vallási szertartások, áldozatok), amelyek torz érvényesítését jelentik annak az egyébként reális felismerésnek, hogy a tények megvalósulásában jelentős szerepet játszik a szubjektumok végső soron ugyancsak objektíve meghatározott közreműködése.

 

Az eleve meghatározottság gondolata a folyamatot végtelennek tartja azzal, hogy minden elmúlt, jelenlegi és jövőbeni tényt a variációk lehetőségét kizárva meghatároz az előző tények együttese.

 

Mindkét gondolat hajlamosít arra, hogy az embert a tények alakításában tehetetlen tényezőnek tekintse, akivel a dolgok történnek, anélkül, hogy azok alakulásában maga közreműködhetne – figyelmen kívül hagyva és ezzel az érdekérvényesítésben korlátozva a szubjektum szerepét, egyúttal teret engedve az előbb említett torz mellékcselekvésnek (imádság, vallási szertartások, áldozatok).

 

 

 

Az ismeretek viszonylagossága

 

 

 

Ahhoz, hogy véges elménkkel megértsünk valamit, szükségképpen le kell egyszerűsítenünk, vagyis meg kell fosztanunk végtelen tényezőinek azon részétől, amelyek közrehatását – akár joggal – elhanyagolhatónak ítéljük, illetve fel sem ismerjük, így az adott valamiről kialakított ismereteink is annak leegyszerűsített, tehát a teljeshez képest torz, hiányos változatára fognak vonatkozni, és a leegyszerűsítés mértékének megfelelően hamisak lesznek. A tudomány és technika fejlődésével a leegyszerűsítés mértéke folyamatosan csökken és így az ismeretek is egyre közelednek a valóshoz, de az összetevők végtelenségére tekintettel („minden mindennel összefügg” – és a „minden” = végtelen) a teljes pontosságot soha nem érhetik el.

Ez érvényesül az úgynevezett fizikai törvények tekintetében is, amelyek mindegyike a valóságban nem létező zárt térre, illetve véges rendszerre vonatkozik.

 

Eddig minden világmagyarázat igaznak bizonyult az előzőkhöz képest, azután hamisnak bizonyult a következőhöz képest, és nincs okunk feltételezni, hogy ezen a téren valaha is változás következik be. Az új világmagyarázat erőssége ezek szerint az előző(k) cáfolatában van, és nem az új megoldásban.

 

Minden újabb ismeret érvényteleníti vagy relativizálja az adott témában előzőleg „érvényes” megállapításokat.

 

 


Egyszerű - bonyolult

 

 

 

Öröklés

 

 

A legegyszerűbb élőlények élete elejétől végéig a megtermékenyítés keretében betáplált szabályok szerint folyik, tehát a teljes életfolyamat minden részletét az átörökítő géneknek kell tartalmaznia.

 

A következő fokozat az öntudatlan – tehát a cél ismerete nélküli – mintakövetés, amikor az átörökítő géneknek a mintakövetés révén megvalósuló életfolyamatok szabályait már nem kell tartalmaznia, viszont tartalmaznia kell az ösztönös mintakövetés képességét.

 

Ennél fejlettebb állapot, amikor ösztönös képességként megjelenik a mintamutatás a szülő(k) részéről, az utódokban pedig a mintakövetés ösztönéhez a legfontosabb életfolyamatok (táplálékszerzés, védekezés) tekintetében az adott magatartás céljának felismerése járul. Ekkor az átörökítő géneknek egyre kevesebb életfolyamat részletes szabályai mellett a mintamutatás, és - részben a cél felismerésével együttes - mintakövetés képességét kell tartalmaznia.

 

A legfejlettebb állapotban mind a mintamutatás, mind a mintakövetés tudatos; az átörökítés keretében részletesen szabályozott életfolyamatok gyakorlatilag az élő szervezet létfenntartással közvetlenül összefüggő belső és külső fizikai folyamataira korlátozódnak; az átörökített ösztönök jelentős része a tudatos mintakövetés nélkül, önmagában alkalmatlan az adott probléma megoldására. Az átörökítő géneknek ebben az esetben a nagyszámú életfolyamat részletes szabályai helyett a tudatos mintaadás és mintakövetés (tanulás) képességét kell tartalmaznia.

 

Ha ez így igaz, ez azt jelenti, hogy minél egyszerűbb egy élőlény, annál több tényezőt kell tartalmaznia az átörökítő génállománynak és viszont, tehát minél bonyolultabb az élőlény, annál kevesebbet.

 

 

 

Műszaki fejlődés

 

 

Az adott probléma megoldására hivatott műszaki termékek fejlődése kétirányú: egyrészt mind bonyolultabbak lesznek, így alkalmassá válva a probléma egyre aprólékosabb részletekbe menő és magasabb színvonalú megoldására, másrészt folyamatosan egyszerűbbé válnak a felépítés tekintetében és a probléma kezelésében egyaránt.


Vegyes mindenféle

 

 

 

Tömegvonzás

 

 

Létezik-e matematikai képlet a tömegvonzás abszolút pontos meghatározására?

Létezik-e műszer a tömegvonzás nagy pontosságú meghatározására?

Ha a kettő eredménye megegyezik, akkor a képlet nem jó, mert nem veszi figyelembe a külső hatásokat.

Ha a kettő eredménye nem egyezik, akkor az eltérésből nagy pontossággal meg lehet állapítani a külső hatások mértékét.

 

 

 

Azonosság - egyediség

 

Az anyag minden szervezettségi fokán alacsonyabb szervezettségű anyagi elemek adott szinten szervezettségbe rendezett kombinációja. Az azonos kombinációk elvileg azonos anyagi elemeket adnak, mégis bizonyos szinttől a nagyjából azonos (főbb vonásaik alapján azonosnak ítélt) elemek között megjelenik az egyediség. Kérdés, hogy melyik ez a szint, illetve létezik-e egyáltalán ilyen szint, vagy a teljes azonosság csupán a megfigyelés korlátaiból, illetőleg a nem lényeges (pl. az egységesként kezelés szempontjából elhanyagolható) eltérések nagyvonalú figyelmen kívül hagyásából adódó szubjektív megállapítás. A magam részéről arra hajlanék, hogy ilyen szint nincs, vagyis objektíve nem létezik teljes azonosság. (A teljes azonosság lehetőségét elvileg kizárja a térben és időben azonos elhelyezkedés lehetetlensége is - bár ezt az érvet cáfolja, hogy a tér és az idő végtelensége folytán az itt és ott, most és máskor is csak szubjektíve értelmezhető kategória).

 

 

 

Matematika és természet

 

 

Kérdés: létezik-e a természetben egyenes? Ha nem (és szerintem nem), akkor a matematika az abszolút absztrakció, mert olyasmit vonatkoztat el valamiből, ami abban nincs benne.

 

 

 

Vegyes a vegyesben

 

 

Véges-e a színskála? Szerintem nem, mert a negatív színskálával folytatódva visszatér önmagához.

Véges-e a kör?



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 7
Heti: 25
Havi: 209
Össz.: 25 696

Látogatottság növelés
Oldal: Filozófia 1
András Gábor - © 2008 - 2024 - andrasgabor.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »